A remény

Félénken szállt a Remény,
leült kalitkám elé,
s mint egy önző szivű lény,
sorsom dőltét figyelé.

Irgalmatlan volt, ha félt:
rács közt egy zord téli nap
kilestem rá, s ő fejét
félrefordította csak!

Hamis, önző volt valóban,
béke! súgta harc hevén,
énekelt, midőn zokogtam,
s elhallgatott, ha lestem én.

Hamis volt s kérlelhetetlen,
amidőn már csupa rom
volt a vágyam, vert a kedvem,
s sírt a Bú is sorsomon:

a Remény - bár vad kínomra
balzsam lett volna szava -
égbe szállt szárnyát kibontva,
s nem láttam többé soha!

Emily Bronte

(Ford.: Tótfalusi István)