A holló-Edgar Allan Poe

Gustave Doré-The Raven

                                                   Egyszer, sivár éjfélórán,

     Elmerengtem gyengén, mélán
     Néhány furcsa könyv kötött le; 

     Rég feledett fóliáns.
     Fejem végül lebólintott,

     Majd hirtelen zaj riasztott,
     Kopogtatásnak hallatszott

     Ajtómon a koppanás.
     "Vendégtől van - így motyogtam –

     Ajtómon a koppanás.
     Csak az lehet, senki más." 

     Ó, de milyen jól emlékszem:

     Padlómon a zord december
     Parázs-árnya lidércképpen

     Imbolygott - halódva bár.
     Mohón vágytam virradatra,

     Gyógyírért könyvet lapozva,
     S enyhet nem találva búmra;

     Hogy Lenórám oda már,
     E ritka tünde-lény, kinek

     Ím, csak angyal-név dukál,
     Hisz itt névtelen lett már.

     S úgy tűnt, hogy a bíbor firhang 

     Selyme mögül jött a vélt hang,
     Melytől frász jött rám, egyfajta 

     Sosem érzett borzadás.
     Szívemet, hogy megnyugtassam, 

     Ekképp egyre biztatgattam:
     "Nyughass, csak egy vendég,

     Halkan esd itt bebocsáttatást.
     Csak egy éji vándor, pontban

     Itt esd bebocsáttatást.
     Ki a csuda lenne más?" 

     Megszilárdult lelkem nyomban,

     Nem is tétováztam hosszan:
     "Uram! - szóltam - vagy Asszonyom!

      Bárki légy, már megbocsáss,
      De tény: épp elszundítottam

      És Te olyan roppant halkan
      Jöttél, s mintha szordínóban

      Szólt volna e kopogás.
      Hallottam-e, az se biztos."

      Ajtóm tártam, s nem vitás:
      Csak az éj kint, senki más.


      Bámulva a mély sötétbe,

      Álltam ott, döbbenten, félve,
      Álmodtam, s még nem kísértett 

      Halandót íly álmodás.
      Amúgy csönd és rezzenetlen

      Minden, tán egy szó, ha rebben,
      Csak egy szó: "Lenóra -  

      így hangzott a suttogás.

      Én motyogtam csak: "Lenóra!", 

      - s visszhangzott a suttogás.

      Csak ez hangzott, semmi más.

      Visszaléptem hát lakomba,

      Bévül lángolt lelkem pokla,
      S mint imént, csak zajosabban,

      Újra szólt a kopogás.
      "Persze - gondoltam nyugodtan – 

      Csak egy gally a rácsozatban,
      S rázza, hadd lám, mi van ottan?

      Most kiderül a csalás.
      Percre nyugton légy még szívem,

      Most kiderül a csalás.
      Csak a szél lesz, senki más."


      Spalettám tártam óvattal,

      S szárnycsapdosva, dirrel-durral
      Berontott egy roppant holló –

      Tűnt korokból vén követ.
      S még csak reám sem bagózva,

      Meg sem állva, tétovázva,
      Csőrét főrendként fent-hordva,

      Megült épp ajtóm felett.
      Pallasz mellszobrára röppent,

      S megült pont ajtóm felett.
      Gubbasztott, mást mit se tett.


      Néztem, hogy illem-kívánta,

      Komoly, mord pofákat vágva
      Ült ott -  így mosolyra váltva

      Búmat - ez ében madár.
      "Bár a tollad csapzott, tépett,

      Nem tűnsz Te kóbor csibésznek,
      Ős-holló vagy, bősz kísértet,

      Éj-honból, mely visszavár.
      Mondd, hogy szólít Plútó népe

      Éj-honban, mely visszavár?"
      S szólt a holló: "Sohamár."

   

      Meglepett, hogy ez iromba

      Szárnyas eme szót tagolta.
      Helytálló volt, s találó,

      Ha értelmes aligha bár.
      Ámde mindent egybevéve,

      Volt-e már halandó-féle
      Ily madárral áldva-verve,

      Ki megül az ajtaján,
      Bestia, ki szobron posztol

      És megül az ajtaján?
      Ilyen névvel: "Sohamár".


      És a holló, ülve szobrán,

      Csak e szót szajkózta, mondván:
      Lelke-vezérelte csőre

      Eme szóra visszajár.
      Egyéb hangot el nem rebbent,

      Szárnya, tolla, meg se rezzent,
      S míg sutyorogtam ijedten: 

      "Barátom mind oda már,
      Eltűnik holnapra ő is, mint

      Reményem, messze jár."
      Szólt a holló: "Sohamár."


      Szava újra megdöbbentett,

      S hogy replikája íly korrekt,
      Bár nyilvánvaló, hogy minden

      Szókincse csak ebből állt.
      Gazdájától ragadhatott rá,

      Kit többször egymás után
      Sorscsapások érhettek tán, 

      S mint reményei gyászdalát
      Dallta gyakran e bús refrént –

      Reményei gyászdalát.
      Ezt a "Soha-sohamárt".

Érdekelt, s búmat elűzte,

      Hát mosollyal ültem szembe
      Hollómmal és szobrommal,

      Hol egy jó karszék öble vár.
      Süppedős bársonyba dőltem 

      És eszmét eszméhez fűztem,
      Egyre csak azon tűnődtem:

      Mit ért e zord ős-madár,
      Mit ért azon ez a gyászos,

      Komor, baljós ős-madár,
      Mit ért azon: "Sohamár"?


      Eképp elmélkedtem róla,

      Ámde egy kukkot se szólva
      Hozzá, aki izzó szemmel

      Keblem mélyit vájva vár.
      Egysmást megsejtvén csak ültem, 

      S fejjel vánkosba merülten,
      Bársony ölelésbe dűltem;

      S lámpásom - vén kéjsóvár -
      (Mert e bársonyt nem érinti) – 

      Csak meredt rám, gúnnyal bár
      (Szép Lenórám soha már.)


      S mintha a lég sűrűbb lenne:

      Füstölőt himbálnak benne
      Angyalkák, míg padlón lábuk 

      Csilingelve táncot jár.
      "Nyomorult - sírtam fel végre – 

      Urad megszánt, nézz az égre,
      Gyógyírt küld szíved sebére;

      Feledést rejt e pohár.
      Jó nepenthéd kortyold, kortyold, 

      S majd megnyugvás üdve vár!"
      S szólt a holló: "Sohamár."

      "Rossz jós - szóltam - sátánfajzat,

      Ki volnál, követ, vagy állat,
      Küldötte a vén gonosznak, 

      Vagy csak viharvert madár?
      Ha már vetődtél e tájra,

      E horror-, s varázstanyára,
      Lakba, mely kísértetjárta, 

      Mondd: odaát úgye jár,
      Jut majd balzsam Gileádban?

      Válaszod nékem kijár."
      S szólt a holló: "Sohamár."


      "Rossz jós - szóltam - sátánfajzat,

      Próféta, ördög, vagy állat,
      Mondd meg, hogyha Istent ismersz, 

      S hitünk, ha egy srófra jár;
      Mondd, hogy messzi Éden-mélyben,

      Búval bélelt lelkű éjem
      Véget ér szent ölelésben;

      Ott Lenórám úgye vár?
      E ritka tünde-lény, kinek

      Már csak angyal-név dukál."
      S szólt a holló: "Sohamár."


      "Ez a szó legyen hát búcsúd.

      Csőrös démon, kísérts másutt!
      Eriggy vissza a viharba,

      Plútó éje visszavár!
      Távozz, ne leljek utánad

      Tollpihét se, hazug állat!
      Hagyd lelkem örök magánynak,

      Hagyd el szobrom, csúf madár!
      Tépd ki szívemből rút csőröd, 

      S hordd el irhád, csúf madár!
      S szólt a holló: "Sohamár."

                          

      És a holló el nem röppen,

      Csak ül ottan, csak ül ott fenn.
      Pallasz sápadt mellszobrán,

      Pont ajtóm felett, s egyre vár.
      Néha, mintha szenderegne,

      Pilled tán a démon benne,
      De lámpám az árnyát egyre

      Írja padlómra, be kár!
      S így lelkem, kit e rút árnyék

      Ragacsa padlómba zár;
      Fel nem szállhat sohamár!

EdgarAllan Poe

1845

                                                             fordította Rossner Roberto

A holló

(Babits Mihály fordítása)

Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
              - Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
              - Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
              - Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:
S amint könnyű lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
              - Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
              A visszhang - más semmisem.

Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
              - Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
              Ült, csak ült - és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
              - És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
              - Mint hogy: ťSoha - sohasem.Ť"

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
              Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
              Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
              - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"
              - Szólt a Holló: "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
              Nem szabadul - sohasem.

A holló

(Szász Károly fordítása)

Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen
Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken...
Bólingattam félálomban - ím egyszerre ajtóm koppan,
Félénk lépés zaja dobban - dobban halkan, csöndesen.
"Látogató - gondolám - ki ajtómhoz jött csöndesen,
              Az lesz, egyéb semmisem."

Ah! oly jól emlékszem még én: - késő volt, december végén,
Minden üszök hamvig égvén - árnya rezgett rémesen.
Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim - bár nagy halommal -
Nem bírtak a fájdalommal - érted, elhalt kedvesem!
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn,
              Itt örökre névtelen!

De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.
S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:
"Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen,
Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; -
              Az lesz, egyéb semmisem!"

S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül,
S "Uram" - szólék, - "vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen,
Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan,
Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen,
Alig tudtam: jól hallék-e?" S ajtót nyitok sebesen -
              - Nagy sötét, más semmisem!

S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve,
Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem;
De a csönd még egyre tarta, nesz, se' szó azt nem zavarta,
Csak az egy "Lenóra"-hangra (amint halkan tördelem)
Csak az egy "Lenóra"-hangra szólt a visszhang szüntelen;
              - Csak e hang, más semmisem!

S visszafordulék szobámba - egész lelkem izzó lángba',
S újra hallom amint dobban - most már jobban kiveszem.
"Úgy van, bizonyára" - mondtam - "valami van ablakomban,
Hadd nézem meg: mi az ottan? - most e titkot kilesem -
Nyugton légy egy percre szívem - most e titkot kilesem!"
              - Csak a szél, más semmisem!

Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen.
Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se' nem szólva,
Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen,
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen,
              Rászállt, ráült nesztelen!

A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,
Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
- Bár ütött-kopott ruhába' - gondolám - nem vagy te kába,
Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn,
Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden?
              Szólt a madár: "Sohasem!"

Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,
Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.
De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el,
Ajtódnak fölébe száll fel - s ott ül jó magas helyen,
S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn;
              És a neve: "Sohasem."

És a holló ülve helybe' csak az egy szót ismételve,
Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.
Azután egyet se szóla, - meg se' rezzent szárnya tolla,
S én sugám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem!
Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?"
              A madár szólt: "Sohasem."

Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz,
Ámde - ezt sugá a kétely - nem tud ez mást, úgy hiszem.
Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya
Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen -
Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen:
              "Soha - soha - sohasem!"

Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte,
S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem.
Én magam' pamlagra vetve, képzeletről képzeletre
Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem':
Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen
              Mért kiáltja "sohasem"?

Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban
Róla egy hangot se' mondtam, s ő csak nézett mereven.
S kedvesem nevét sohajtván, fejem' a vánkosra hajtám,
Melynek puha bársony habját - érinteni kedvesem
              Ah! nem fogja sohasem!

S mintha most a szagos légbe' - láthatatlan tömjén égne
S angyaloknak zengne lépte - szétszórt virágkelyheken...
"Ah - rebegtem - tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen,
S melyre földön balzsam nincsen - a bú feledve legyen!
Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!"
              Szólt a holló: "Sohasem!"

"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe',
Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen!
Bár elhagyva, nem leverve - kifáradva a keservbe',
Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:
Van-e balzsam Gíleádban - s én valaha föllelem?"
              Szólt a holló: "Sohasem!"

"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe'
Hogyha van hited az égbe' - és egy istent félsz velem:
Szólj e szívhez keservében, - lesz-e ama boldog éden,
Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, -
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?"
              Szólt a holló: "Sohasem!"

"Menj tehát, pusztulj azonnal!" - kiálték rá fájdalommal,
"Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!
Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem,
Hogy fölverted néma csendem - szállj tovább, szállj hirtelen,
Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!"
              Szólt a holló: "Sohasem!"

S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,
Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem.
Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,
S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,
S lelkem - ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen -
              Nem menekszik - sohasem!

A holló

(Harsányi Zsolt fordítása)

Egy sajátságos kötetben bóbiskolva, ernyedetlen
Vén meséket nézegettem. Éjfél volt, sötét, sivár.
Bús és fáradt voltam roppant. Egyszer csak szívembe dobbant,
Hogy kívül az ajtó koppant, és a hang válaszra vár.
"Vendég lesz az, ki szeszélyből ilyen későn erre jár,
              Koppant és válaszra vár."

Ilyet nem felejt az ember, télidő volt, zord december,
Mikor kandallónkban tenger szikrát ont a rőzseszár.
Ültem a reggelt sovárgva s könyvekből hiába várva
Enyhet szívem bánatára, hogy Lenore elhagyta már,
Hogy sugárzó drága arcát többé nem láthatja már.
              Be kár érte, óh be kár.

Ijesztett a hang, amelyre megsuhant a függöny selyme
Olyan rémületbe ejtve, mely vad némaságba zár.
Álltam szívdobogva, félve. Majd pedig mégis beszélve:
"Holmi vendég, s véletlenség, hogy most éppen erre jár,
Holmi vendég, ki szeszélyből éppen ajtómnál megáll,
              Koppant és válaszra vár."

Később egy kis merszem támadt, könnyed hangra nyitva számat
Igy szólottam: "Óh bocsánat, megvárattam, ugyebár?
Csakhogy fáradt voltam roppant, s ön mikor ajtómhoz toppant,
Túl gyengén és halkan koppant. Itt vagyok kinyitni már."
És az ajtót itt kitártam. Künt a csend magánya vár.
              Senki sincs, az éj sivár.

Álltam meghökkenve, félve, szívdobogva, mitsem értve,
Vad rémképektől kisértve. S csendes volt künn a határ.
Nem hallatszott semmi, semmi. Semmisem szünt csendes lenni.
Egy szó volt. "Lenore?" Csak ennyi. Én suttogtam. És habár
Súgtam csak e szent nevet, a visszhang visszasúgta már.
              Csend volt. Mély, nehéz, sivár.

Megrendülve visszamentem reszkető tűzzel szívemben,
S íme újra hallom menten azt a neszt. De merre jár?
"Én itt rémet rémbe öltök, s künn az ablak rácsa zörgött,
Lássuk hát, hogy mi az ördög üt, kopog, vagy mit csinál.
Egyszerű a kézmozdulat, mely egy ablakot kitár.
              Majd meglátjuk, hogy mi vár."

Ott a rácsot húztam hát le. Gyors szökéssel, csattogván be,
Igen furcsa szerzet szállt be: egy holló. Egy vén madár.
Rám se nézett, meg sem állott. Egy Pallas-szobrocska áll ott.
Egyenesen arra szállott és megült vállán, akár
Azzal együttes jelenség. Úgy megült vállán, akár
              Egy szoborrá vált madár.

Lám mosolyt csalt e madár a lelkem vérző bánatára.
Tetszett, hogy ábrazatán a zord szigor torzképe jár.
"Bár a búbod meg van vágva, ám azért nem vagy te gyáva,
Alvilág sötét futára, ijesztő és vén betyár.
Hogy hívnak tisztelt barátom? Nos mutatkozzál be már!"
              "Soha", - szólott a madár.

Elfogott vidám csodálat, hogy' felelt a jámbor állat.
Bár az ilyen szóhasználat értelmetlen, ugyebár?
Ámde azt belátja bárki, hogy nyilván csak nékem járt ki
Ilyen furcsa hollót látni, mely a szobron így megáll,
És bár értelmetlenül, de emberi szót kiabál:
              Egy "Soha" nevű madár!

Ült s csak ezt az egyet mondta, mintegy benne mind kiontva
Azt, mi lelke mélyét nyomta, melyen felpattant a zár.
Ült. S eladdig meg se szólalt, míg kevéssé hallhatólag
Ezt morogtam: "Ülj csak nyugton. Úgyis elrepülsz te már,
Elrepülsz mint jó barátok, szép remények, régi nyár."
              "Soha" - szólott a madár.

Megrezzentem, hogy kiáltott s mondatomra ráhibázott.
"Annyit - mondtam - máris látok: ennek csak a szája jár.
Volt talán egy bús gazdája, az mondhatta sokszor fájva
Ezt a szót s kapatta rája hollóját. Mostanra már,
Mint ahogy a vers refrainje egyhangúan visszajár,
              Csak ezt hajtja a madár."

Ez megint mosolyra késztett. Fogtam egy öreg karszéket
És leültem. Ily látványért nemde semmisem nagy ár?
Jól esett így hátradőlni, eltünődni, képzelődni,
S azzal szépen elvesződni, milyen torz e furcsa pár:
Én s a holló. És ha mondok egy szót, mely válaszra vár,
              "Soha" - felel a madár.

Igy merengtem. Telt az éjjel. Ő reámmeredt szemével,
Mint ki vad tekintetével újabb kérdésekre vár.
Ültem révedezve mélyen. Tündöklött a lámpafényben
Bársonypárnájú karszékem. Sóhajtottam. Oh be kár,
Hogy mellettem szép Lenore-om, kit szivem hiába vár,
              Nem fog üldögélni már.

S úgy éreztem, hogy most tömjén sír-illatu bús özönjén
Szellemként lebegve lengén itt Lenore-nak árnya jár.
"Átkozott az istened, ki ezt küldött szívembe vetni!
Mért marcangolsz? Hagyd feledni, hogy nem térhet vissza már,
Búfelejtés bűvös kelyhét lelkem mikor issza már?"
              "Soha" - szólott a madár.

"Ah, gonosz jós, - szóltam erre - légy madár, vagy ördög lelke,
Mely szívtépő gyötrelemre poklokból a földre jár,
Bármi légy, csak egyet kérdek. Én itt borzalomban élek,
Elhagyott, de elszánt lélek, mely csak egy vigaszra vár:
Lesz-e balzsam Gíleádban? És ha lesz, hát jő-e már?"
              "Soha" - szólott a madár.

"Gyásznak jósa, - szóltam erre - légy madár, vagy ördög lelke,
Kérlek, minden szent egekre: szívem egy válaszra vár.
Mondd meg bánatos szívemnek, vajjon egyszer megpihennek
Távol szent ölén a mennynek ő, s aki angyalka már?
Ő, s a szép sugárzó lány, ki odafent angyalka már?"
              "Soha" - szólott a madár.

"Lódulj hát az éjszakába - ordítottam talpraállva, -
Éjbe, szélbe, alvilágba, Plútóhoz, te vén szamár!
Menj! S egy tollad itt ne vesszen, mely reád emlékeztessen.
Hagyj magamban révedeznem. Menj, kint vár a hó, a sár!
Húzd ki szívemből a csőröd, mellyel marsz. Nos, mégy-e már?"
              "Soha" - szólott a madár.

Szárnya rebbenése nélkül most is még ül, most is még ül,
S állandó tanyája végül a szobor. Ott ülve vár.
Pillantása messze réved. Mint egy álmodó kisértet
Árnyékot vet, zord sötétet, mely reménytelen, sivár,
Szörnyü szárnyát a szívemből nem fogja elvonni már
              Soha többé a madár.

A holló

(Radó György fordítása)

Zordon éj volt, bús és bágyadt lelkem megnyugvásra vágyott.
Elfelejtett eszme, ócska-locska könyvek limloma
Zsongitott el egyre jobban; hirtelen csak egyet roppan,
Mint egy finom ujj ha koppan, zörren házam ajtaja,
"Vendég zörget" - így dohogtam. - "Zárva házam ajtaja,
              S kint a vendég egymaga."

Óh hogy nem felejt az ember! Télidő volt, bősz december,
S minden kis zsarátnok-szemmel új kisértet szállt oda.
Vágyva vártam virradóra, nem lelvén vigasztalóra
Könyveimben, hogy Lenóra nincs többé, csak hűlt pora.
Mennybe ment fel szűz Lenóra - Itt a Földön hűlt pora,
              S már nevének sincs nyoma.

Bíbor kárpit libben, selymes, súlyos, bánatos, sejtelmes.
Rémit, bénit még nem érzett vad félelmek iszonya.
S mert a szívem csendre vágyik, mondom egyre, mondom váltig:
"Vár a vendég, várva vár kint, s zárva házam ajtaja -
Késő éji vendég áll kint, s zárva házam ajtaja.
              Kint a vendég egymaga."

Ekkor lelkem összeszedtem és tovább nem késlekedtem.
Szóltam: "Óh uram vagy hölgyem, késedelmem ostoba.
Mit tagadjam, szunditottam, és a lába lágyan dobban,
Halk ujjától halkan koppan ajtóm, házam ajtaja -
Azt se' tudtam, hallom vagy sem." S tárul házam ajtaja -
              - Kint csupán az éjszaka.

Mélyen nézve éjbe, télbe, álltam ámulattal, félve,
Álmot véltem látni: azt mit ember nem mert még soha.
S most se' törte szét a csendet semmi hang, szellő se' lengett,
Csak "Lenóra" - ennyi csengett, halkan kélt és szállt tova.
Én susogtam, hogy "Lenóra", és a visszhang szállt tova,
              Más hang nem hatolt oda.

Ajtót zárva megfordultam, lelkem lángolt egyre, dúltan,
És megint egy zörrenés, de most a zaj már jókora.
"Hallga csak" - mondom - "valóban van valami a zsalúban.
Lássam hát, mi látható van, tárulj fel, titkos csoda!
Szívem, légy erős egy percig - nyíljál meg, titkos csoda!
              Eh, csak szél suhant tova!"

Ekkor ablakom kitártam, s garral-zajjal, szárnyát tártan,
Ím beszállt egy peckes holló, ős legendák vándora.
Meg sem állt, meg sem pihent még, s máris, mintha ott se' lennék,
Mint kevély, nagyúri vendég, oly nyugodtan szállt oda,
S ajtóm ormán, Pallas szobrán termett: úgy szállt épp oda,
              Mint ki nem jár máshova.

Ébentollu, csapzott lényén bölcs-komor méltóság lévén,
Így szóltam s mosolyba torzult lelkem fájó fintora:
"Bár a tollad nyűtt és hulló, koldushoz nem vagy hasonló,
Rút, öreg, mogorva holló, éji partok vándora.
Áruld el nemes neved, te poklok éji vándora!"
              Holló mondá: "Már soha."

Bámultam, hogy íly esetlen állat így, e keresetlen
Választ adja, bár alig van benne értelem nyoma.
Egy biztos: nem volt a Földön ember még, kihez betörjön
Oly madár, mely az éjből jön, s ajtajára ül oda -
Szárnyas állat, mely a pompás mellszoborra ül oda,
              S úgy hívják, hogy "Már soha".

Ám a holló fenn borongott néma szobromon s nem mondott
Mást, csak ezt, minthogyha ebben volna lelke záloga.
Ennyi volt, mi csőrén csordult - toll se' mozdult, szárny se' fordult,
Mígnem ajkam épp hogy mordult: "Elhagyott sok cimbora -
Tűnt remények útján ő is elhagy, mint más cimbora."
              S szólt a vendég: "Már soha."

Én e szóra felriadtam, oly találó választ kaptam.
"Eh, mit" - mondtam, - "ezt tanulta s nem tud mást az ostoba.
Bús gazdája tartogatta, s míg a balsors látogatta,
Egyre-másra hajtogatta ezt: ez volt a gyászdala.
S hogy reményét tűnni látta, nem volt többé más dala,
              Mint e ,Soha - már soha'."

S mert a holló meg se mozdult, lelkem is mosolyra torzult,
Szobron és madáron csüngtem, hívott székem bársonya.
Párnás székem arra vontam, álmot álomláncba fontam,
És töprengve elborongtam: "Őskor baljós vándora,
Mit jelent a mult e baljós, mord, mogorva vándora?
              Mért károgja ,Már soha'?"

Ültem titkot sejtve, fejtve, ámde közben szót sem ejtve,
És a holló lángszemének szívemig hatolt nyoma.
Míg titkában elmerültem, széktámlára hátradűlten,
Dús bársonypárnákon ültem... fent lámpám fénysátora,
Ám e támlán, bársonypárnán, hol lámpám fénysátora,
              Ő nem alszik már soha!

Szinte érzem: illat terjeng, láthatatlan füstölő leng,
Tán szeráfok lengetik s ha lépnek, cseng a halk szoba.
"Én szegény! Az Úr az égből enyhitalt küld így avégből,
Hogy Lenóra emlékéből gyógyitson ki mákonya!
Hadd igyam hát, hadd igyam ki s jöjj, felejtés mákonya!"
              Holló mondá: "Már soha."

"Jós!" - kiáltom - "ádáz hírnök, jós, akár madár vagy ördög,
És ha Orcus küldött és ha orkán kergetett tova -
Fáradtan, de meg nem törve érkeztél e puszta földre,
Hol Rémség kisért gyötörve - mondd, ne kínozz annyira,
Lesz-e, lesz-e ír szivemre? mondd, ne kínozz annyira!"
              Holló mondá: "Már soha."

"Jós!" - kiáltom - "ádáz hirnök, jós, akár madár vagy ördög!
Kérlek most az Égre s Arra, aki mindkettőnk Ura,
Vígasztald meg fájó lelkem, hogy lehet még átölelnem
Szűz Lenórám fent a mennyben, ott, hol angyal hívja ma -
Azt a szende lányt a mennyben, ott, hol angyal hívja ma."
              Holló mondá: "Már soha."

"Végeztünk! Ki innen, ördög, gaz madár" - dühöngve dörgök -
"Vissza, vissza, éjbe, szélbe, vár a Poklok Szirtfoka!
Álnok szód jeléül el ne hulljon szárnyad gyászos pelyhe
Itt e bús, magányos helyre! Szobromról röpülj tova!
Tépd ki csőrödet szivemből, ajtómról röpülj tova!"
              Holló mondá: "Már soha."

És a holló már nem megy le, ott ül egyre, ül csak egyre
Ajtóm ormán, Pallas szobrán ül, amint leszállt oda.
Csak néz, szemgolyója tágul; mint egy kába démon, bámul,
Míg a lámpa lángja ráhull - leng az árnyék fátyola;
És lelkem többé az árnyból, melynek itt leng fátyola,
              Nem szakad fel - már soha!

Életrajz  

Edgar Allan Poe( 1809,Boston-1849,Baltimore),amerikai költő,író.

Szülei színészek voltak.Edgar két és fél éves volt amikor huszonnégy éves édesanyja tüdőbajban meghalt.Mivel apja elszegényedett,a három gyermeket jómódú richmondi családok vették gondnokságukba.Edgar egy dohány nagykereskedő házába került.1815-ben Skóciába utaztak,majd Londonba költöztek és csak 1820-ban tértek vissza Richmondba.edgarban mély nyomot hagytak az angliai évek.Műveltségének is itt szerezte meg az alapjait.Érzelmileg és szellemileg is korán bontakozott ki,s ebben szüleinek tehetsége kezdett megmutatkozni.Ekkor kezdett versírással foglalkozni.Költészetének első ihletője a beteljesületlen szerelem és a halál volt.Iskolatársának fiatal édesanyjába lett szerelmes távoli kamaszrajongással,az hamarosan meghalt.1826 februárjában beiratkozott a híres virginiai egyetemre Charlottesville-ben.Hogy megszerezze a tanuláshoz szükséges pénzt,kártyázni kezdett,természetesen veszített.Kiváló eredményei ellenére ott kellett hagynia az egyetemet 1826 decemberében.1827 márciusában beállt közlegénynek az amerikai hadseregbe,ahol kiválóan megállta a helyét,és kétévi szolgálat után,1829 áprilisában tiszthelyettesként lépett ki,hogy beiratkozzék a West-Point-i tiszti akadémiára.E két év egyik eseménye az első verseskötet:Tamerlane and Other Poems(Tamerlán és más költemények).A következő nyáron megkezdte tanulmányait West Pointban.1831-ben eltanácsolták a főiskoláról.New-Yorkban kiadta egy másik verseskötetét:Poems,Second Edition.(Költemények,Második kiadás 1831).Megkezdődött irodalmi pályája.Ekkor írta első novelláit,melyek 1832-ben egy philadelphiai napilapban jelentek meg.Első nagy sikere a következő évben érte.A Ms.Found in a Bottle (Palackba zárt kézirat,1833) c.novellájával száz dollárt nyert egy baltimore-i pályázaton.Négy novelláját kiadta a richmondi Southern Literary Messenger,1835),majd ugyanabban az évben a lap szerkesztője lett.Az 1831 és 1835 közti négy év a művészi beérés és az érzelmi biztonság korszaka Poe életlében.1836-ban hatósági engedéllyel feleségül veszi a tizennégy éves Virginiát,egy évvel meghamisítva a lány születési dátumát.1837-ben New-Yorkba költözött a család,ahol Poe saját lapot szeretett volna indítani.A terv,amely haláláig újra és újra fellobbant benne,pénz híján sosem valósulhatott meg.New-Yorkban jelenik meg 1838 júliusában Poe egyetlen regénye,a The Narrative of Arthur Gordan Pym(Arthur Gordon Pym tengerész elbeszélése).Ekkor Philadelphiába költöznek,s az itt töltött hat év lett Poe pályájának legjobb korszaka.1839-ben megjelent a The Conchologist's First Book(A kagylótanász első könyve) és a Burton's Gentleman's Magazine-nél lett szerkesztő.1840-ben jelent meg novelláinak első kétkötetes gyűjteménye:Tales of the Grotesque and Arabesque(Groteszk és arabeszk,1840).Újabb meghiúsult lapalapítási kísérlet után a híres Graham's Magazin irodalmi szakértője lett(1841-1842).itt jelenik meg egy csomó novella közt,a halálélményt elemző A Descent into the Maelström(A Maelström örvényében,1841);a detektívtörténet műfaját megteremtő Murders in the Rue Murgue(a Morgue utcai kettős gyilkosság,1841);a középkori haláltánc-vizíót felidéző The Masque of the Red Death(A vörös halál álarca,1842).Virginia 1847 januárjában hal meg tüdőbajban.Ekkortól több feljegyzés szól ivásáról.Poe éppen hogy nem kereste a téboly állapotát,és tudta hogy bennük legfelljebb szörnyű tapasztalatokat talál az ember,ihletet nem.A hátralevő években,1842-től 1849-ig-Poe termése kevesebb,de kiváló.1843-ban jelnet meg a The Gold Brug(Az aranybogár) és egy gyűjteményes kötet:The Prose Romances of Edgar Allan Poe (Edgar Allal Poe prózai költeményei,1843).A következő év hozta meg a költői hírnevet:megjelenik a The Raven(A holló);1845-ben pedig összes versei The Raven and Other Poems(A holló és más költemények).Ugyanebben az évben meséinek háromkötetes gyűjteményét is kiadták New-Yorkban és Londonban:Tales(Mesék).1844-től New-Yorkban él,ahol az Evening Mirror szerkesztője,majd 1845 őszén a könyvek tisztelet dijából megvásárolta a Broadway Journalt,de a lap tíz hét után tönkrement.Poe ettől fogva független íróként,,az újságírásnak hátat fordítva akart megélni,és Fordhamben,Manhattantől mindegy tizenöt kilométerre kis,kertes házat vásárolt 1846 májusában.A pénz azonban hamar elfogyott és szinte éheztek.Élete utolsó két évében az Eurékán (1848)dolgozott,ezen a lenyügöző logikai teljesítményű kozmogóniai szintézisen,és politikai elveinek klasszikus kifejtésén,a The Poetic Principle-en(Esszé,A költőiségről,1850).De ekkor írta meg a Ulalume-ot,az Annabel Leet és a For Annie-t.Ugyanebben az időben,1848 őszén házasságot ajánlott Sarah Whitman költőnőnek;kikosaraztán öngyilkosságot kísérel meg,majd meghallván hogy ifjúkori szerelme,Elmira Royster megözvegyül,Richmondba sietett és 1849 nyarán el is jegyezte őt.Október 3-án Baltimore-ban az utcán,eszméletlen állapotban találták meg.Október 7-én hajnalban halt meg eszméletét alig nyerve vissza.